„[keretmese] Ismertem egy kislányt, aki nagyon szerette a cicákat. Bármerre járt-kelt és szomorú szemű, gazdátlan kiscicákat látott, mindegyiket hazavitte, befogadta, szeretgette, kényeztette, felnevelte,otthont adott nekik. Nagyon sokat foglalkozott, játszott a cicáival ,akik ezt meg is szokták és szerették a játékos együttléteket. A kislány iskolás volt , s amíg az iskolában tanult a cicákat egyedül kellett hagynia otthon. A cicák nagyon sokat huncutkodtak, amíg egyedül voltak, de egyszer kitaláltak maguknak egy játékot, amiben a gyönyörű cicaszemeiket villogtathatták. A játéknak neve SZEMPÁRBAJ. A cicáknak ehhez körben le kellett feküdniük a pihe-puha szőnyegre. Ez nem volt rossz , mert a kiscicák imádnak feküdni, lustálkodni. Heverészés közben egymás tekintetét kellett keresniük. Volt köztük egy kiválasztott cirmi, akinek az volt a feladata, hogy rákacsintson valamelyik cicabarátjára úgy, hogy csak az a cica vegye ezt észre, akire kacsintott. Akire a kiválasztott cica kacsintott az kiesett a játékból. Ha valakik észrevették, hogy ki a szép szemű kacsintó, akkor azt valahogy jelezni kell, de nem árulhatták el, ki az, csak akkor, ha egyszerre hárman is látták, ki lehetett. Ekkor rá kellett mutatni, de ha nem ő volt a kacsintó vagy nem ugyanarra mutattak, akkor mind a három kiscica kiesett a játékból. Ha ugyanarra mutattak, akkor kiesik a játékból, akire mutattak, akkor is ha nem ő volt a kacsintó. A kacsintó cica akkor nyert, ha rajta kívül már csak ketten maradtak játékban, mert így már nem volt, aki kilesse a titkát. Ezt a játékot a cicák nagyon szerették, amikor ezt játszották, jókat nevettek és el is fáradtak. S, amikor hazaért a kisgazdájuk az iskolából , a pihe-puha szőnyegen feküdtek békességben és dorombolásuktól volt hangos a szoba. Ismertem egy kislányt, aki nagyon szerette a cicákat. Bármerre járt-kelt és szomorú szemű, gazdátlan kiscicákat látott, mindegyiket hazavitte, befogadta, szeretgette, kényeztette, felnevelte,otthont adott nekik. Nagyon sokat foglalkozott, játszott a cicáival ,akik ezt meg is szokták és szerették a játékos együttléteket. A kislány iskolás volt , s amíg az iskolában tanult a cicákat egyedül kellett hagynia otthon. A cicák nagyon sokat huncutkodtak, amíg egyedül voltak, de egyszer kitaláltak maguknak egy játékot, amiben a gyönyörű cicaszemeiket villogtathatták. A játéknak neve SZEMPÁRBAJ. A cicáknak ehhez körben le kellett feküdniük a pihe-puha szőnyegre. Ez nem volt rossz , mert a kiscicák imádnak feküdni, lustálkodni. Heverészés közben egymás tekintetét kellett keresniük. Volt köztük egy kiválasztott cirmi, akinek az volt a feladata, hogy rákacsintson valamelyik cicabarátjára úgy, hogy csak az a cica vegye ezt észre, akire kacsintott. Akire a kiválasztott cica kacsintott az kiesett a játékból. Ha valakik észrevették, hogy ki a szép szemű kacsintó, akkor azt valahogy jelezni kell, de nem árulhatták el, ki az, csak akkor, ha egyszerre hárman is látták, ki lehetett. Ekkor rá kellett mutatni, de ha nem ő volt a kacsintó vagy nem ugyanarra mutattak, akkor mind a három kiscica kiesett a játékból. Ha ugyanarra mutattak, akkor kiesik a játékból, akire mutattak, akkor is ha nem ő volt a kacsintó. A kacsintó cica akkor nyert, ha rajta kívül már csak ketten maradtak játékban, mert így már nem volt, aki kilesse a titkát. Ezt a játékot a cicák nagyon szerették, amikor ezt játszották, jókat nevettek és el is fáradtak. S, amikor hazaért a kisgazdájuk az iskolából , a pihe-puha szőnyegen feküdtek békességben és dorombolásuktól volt hangos a szoba. „

Steigerwald Réka
Célcsoport: 0-5